Minden társas helyzetben, igyekszünk a másik fél viselkedését bejósolni, vagyis eldönteni, mire számíthatunk vele kapcsolatban. Előrejelzéseink alapját többféle társas forrásból származó információ képezi, úgymint a másik személy megjelenése, reakcióinak megfigyelése, a vele kapcsolatos korábbi tapasztalataink számbavétele, illetve más egyének, vele kapcsolatos véleményének megismerése.

A személlyel történő első találkozás pillanatában, - sőt, akár még azelőtt- változatos következtetéseket vonunk le (pl. neme, mely népcsoporthoz tartozik, megbízható-e, stb.), melyek alapvetően meghatározzák későbbi viselkedésünket. Akkor is használjuk ezeket, ha tudatában vagyunk, hogy legtöbb esetben, ezek a következtetések elnagyoltak és hibásak.  Például, akit megbízhatónak tartanak társai, azokkal mi is szívesebben alakítunk ki kapcsolatot, hiszen joggal feltételezzük, hogy tisztességesen fog viselkedni velünk is. 

Szociális döntéseinkben gyakran sztereotípiákat alkotunk, melyek a csoporthoz való tartozás kimutatását, a kívülállók elkülönítését szolgálják. Ezek a címkék általában legtöbbször csak külsődleges, vagy semmilyen kapcsolatban nem állnak az érintett emberek fizikai, szellemi, vagy más tulajdonságaival. Annak ellenére, hogy a sztereotípiák sok konfliktus okai, számos előnyös funkcióval is rendelkeznek, ugyanis áttekinthető szociális térképet hoznak létre kapcsolataink kusza és bizonytalan hálójáról. Ezzel pedig megóvják gondolkodásunkat a különféle benyomások által okozott túlterheléstől. Segítségükkel bejósolható, és átlátható lesz társas környezetünk, így komfortosan mozoghatunk benne.

Amennyiben a személyt egy adott csoport tagjának tekintjük (pl. fradista, afroamerikai, stb..), és semmilyen más információ nem áll rendelkezésünkre, még akkor is véleményt alkotunk róla, elvárásokat fogalmazunk meg viselkedéséről. Ezek a véleményeink leggyakrabban a faji- és nemi hovatartozással kapcsolatosak. Vizsgálatokkal igazolták például, hogy amikor egy másik rasszból származó arcot nézünk (lásd ábra), bizonyos mértékű félelmet élünk át. Természetesen, más érzéseket is kiválthat belőlünk, ha egy másik csoportba tartozó személyt látunk, úgymint irigység, szánalom, csodálat, vagy megvetés. Partnerünk megbízhatóságára vonatkozó elképzeléseink is ilyen módon alakulnak ki.

...és egy kis spoiler a végére: legközelebb a szép arc és arról alkotott benyomásaink hatalmáról írok majd!

2014 szeptember 18-20 között rendezték meg a 11. Alpok-Adria nemzetközi konferenciát, ahol én is részt vettem. 

Általában ez a konferencia a sokszínűségéről,a  témák változatosságáról híres, hiszen több európai országból érkeznek az előadók. Én a kutatásomhoz kapcsolódóan, a Machiavellizmust érintő szekcióban tartottam előadást 19-én, ami a visszajelzések alapján igen jól sikerült. Sőt, felkértek, hogy legyen ennek a szekciónak a levezető elnöke, ami egy igazi kihívás volt, tekintve, hogy angolul kellett az előadást is megtartani, és a szekciót is levezetni.

A másik két előadó a szekciómban, szinten igen érdeke kérdéseket feszegetett, így sokat beszélgettem velük. 

Szombaton még egy nagy előadás is volt a témában, amit Bereczkei Tamás tartott, akivel több közös projektet csináltunk már. 

Ja, és hogy miről tartottam előadást? 

Íme, az absztrakt: 

The shortage of previously used intelligence tests and new findings on Machiavellians’ strategic skills in long-term interactions raise a question regarding their intellectual abilities. To address our research question, we used a complex intelligence test suitable for measuring a wide set of cognitive abilities. One hundred fourteen subjects completed the Wechsler Adult Intelligence Scale and the Mach-IV test. Weak but significant relationships were found between Mach scores and IQ, Verbal IQ and Performance IQ.  The scores on the Working Memory Subscale were significantly associated with Mach scores, indicating a possibly superior reasoning skill, rapid problem solving, and flexible processing among Machiavellians. Furthermore, a positive correlation was found between Mach scores and scores on Perceptual Organization subscales that may imply advance skills in the processing of visual cues. In sum, we assume that Machiavellians are rational thinkers who apply logical rules to everyday situations and develop rewarding processes in a complex and unpredictable social situation. 

...és íme, a szekció beosztása (részlet a programfüzetből):

Az előző posztra kapott reakció(k)ból kiindulva, úgy éreztem, ha röviden is, de folytatnom kell az arc és személyiségünk közötti kapcsolat boncolgatását, mégpedig úgy, hogy egyértelmű legyen: BÁR A KEZDETI TANOKAT, ELKÉPZELÉSEKET MA MÁR NEM TARTJUK ÁLTALÁNOS ÉRVÉNYŰNEK, VAGY ALKALMAZHATÓNAK, A MODERN PSZICHOLÓGIA EREDMÉNYEI EGYÉRTELMŰEN MUTATJÁK, HOGY AZ EMBEREK SZERINT, LÉTEZIK KAPCSOLAT AZ ARCVONÁSOK ÉS A SZEMÉLYISÉGVONÁSOK KÖZÖTT (legalábbis, hétköznapi döntéseinkben eszerint viselkedünk)!! 

Íme, a kezdetek:

                                                                           (Egon Brunswik)

Nemcsak a szociálpszichológusokat, hanem a kísérleti pszichológia híveit is megihlette a fiziognómia. Kiemelkedő alakja volt ezen kutatásoknak Egon Brunswik, aki Reiter-rel sematikus arcokat dolgozott ki. Ovális fejformájú, ellipszis alakú szemekkel és egyenes vonalú száj és orr kontúrokkal szerkesztett arcokat hoztak létre, melyekből számos sorozatot hoztak létre, az egyes részek egymáshoz való távolságának változtatásával. Ezekről a változatokról kellett a személyeknek ítéletet alkotniuk, életkor, karakter, hangulat, intelligencia, stb. tulajdonság mentén.

Eredményeikben a homlok és száj magassága, az orrforma, valamint a szemek távolsága befolyásolta leginkább az ítéleteket. Például, minél magasabbra helyezték a szájat, annál fiatalabbnak találták az arcot, sőt, vidámabbnak is tartották, akárcsak a távol ülő szemek és rövid orr esetén. Statisztikai elemzés segítségével kimutatták, hogy a homlok magassága volt a leginkább befolyásos tényező, majd a száj magassága és a szemek távolsága. Később más kutatók megismételték a vizsgálatokat kínai, angol és afrikai gyerekekkel, és nagyon hasonló eredményeket kaptak, mely arra enged következtetni, hogy ezek a sztereotip válaszok univerzálisak. Vagyis, az arcok tulajdonságai kultúrától független, hasonló következtetésekhez vezetnek minden embernél. 

Más, későbbi vizsgálatok további tulajdonságok esetében is felfedtek különbségeket. Az idősebb arcokat zárkózottabbnak, hűvösnek, ugyanakkor intelligensebbnek tartják a fiatalabb arcokhoz képest. A fiatal arcokat egészségesebbnek értékelik, mint az idősebb arcokat, ugyanakkor sérülékenyebbnek és kevésbé kompetensnek (szakmailag felkészültnek) is tartják őket.  

Vagyis, a fiziognómia, bár nem tudományos elméletként, de a hétköznapi döntéseinkben tovább él!!!

Hamarosan folytatom az arc és belső tulajdonságok kapcsolatát taglaló legújabb vizsgálatok bemutatásával!

Az emberi arc, illetve az arcvonások és a különféle pszichológiai jellemzők, tulajdonságok közötti lehetséges kapcsolat már évszázadok óta áll a tudományos érdeklődés homlokterében. Az arc és karakter összekapcsolódását vizsgáló tudomány a fiziognómia (arctan; arcelemzés). Alapfeltevése, hogy a test és a lélek szoros kapcsolatban van egymással, vagyis az ember külső megjelenése - elsősorban az arckifejezése, arcvonásai - alapján következtetni lehet a belső jellemzőire, a személyiségére, jellemére, karakterére. 

A modern fiziognómia egyik megalapítója, az arcolvasás kidolgozója, Johann Kaspar Lavater. Alapfeltevése hétköznapi tapasztalatokon alapult: mindenki igyekszik mások valós szándékait felfedezni, így folyamatosan fürkésszük partnerünk arcát, szemeit. Szavakkal sok mindent képesek leplezni az emberek, ám arcvonásaikat, arckifejezéseiket már sokkal kevésbé képesek kontrollálni. Így, mindenki naiv fiziognómusként arra törekszik, hogy „olvasson” mások arcából. 

                                                              (Lavater)

Sir Charles Bell az arckifejezés anatómiájáról írt esszéjével (1806) megalapította a fiziognómia fiziológiai iskoláját, mely az érzelmeknek az arcizmok által produkált fizikai megjelenését tanulmányozza. Ezzel megindult az érzelmi kifejezések tudományos vizsgálata, melynek kutatói között a 19. század második felében Charles Darwint is megtalálhatjuk. A fiziognómia és a frenológia eredményeit egyaránt felhasználta munkájában a kriminológus, Lombroso. A bűnügyi antropológia megalapítójaként is ismert egyetemi tanár a született bűnözők örökletes genetikai degenerációját a külső testi jegyekből vélte felismerni. Stigmáknak nevezte ezeket az anomáliákat, melyek elsősorban a koponya és az állkapocs abnormális alakjában és méreteiben, az arc aszimmetriáiban nyilvánulhatnak meg. A későbbi kutatások megdöntötték az elméletét, hiszen tudományosan megalapozatlan jelentéstulajdonításról van szó. Azonban ez a sztereotipizálás, jelentéstulajdonítás hétköznapi ítéleteinkben máig nagy hatással van. 

Csoportos szerveződésünk összetettsége részben a nyelvi készségeinknek, részben pedig társas intelligenciánknak köszönhető. Sokrétű személyes kapcsolatokat tartunk fent másokkal, ráadásul egy csoport tagjai közti relációkat a közös normák, a mindenkire érvényes kollektív képzetek is erősítik. Ezek olyan jelenségek, melyek csak fejlett szociális intelligenciával és kommunikációval alakíthatóak kis és tarthatóak fenn.

Ennek megfelelően, szoros kapcsolatot találtak a csoport mérete (mely arányos a komplexitásával) és a neokortex arány (az agykéreg, az agy többi részéhez viszonyított aránya) között. Vagyis, azoknál a fajoknál, ahol az agymérethez képest nagyobb az agykéreg, ott a legnagyobb a csoportméret. Az embernél négyszer nagyobb a kéreg, mint az agy többi része, így kiemelkedik ebből a sorból. Dunbar (1998) érvelése szerint, ez az összefüggés azt mutatja, hogy a csoport mérete és szervezettsége az egyedek információ feldolgozó kapacitásától függ. Agyunk relatíve nagy mérete tehát, a társas intelligencia követelményeinek köszönhetjük.

Ahhoz, hogy az egyre növekvő szociális hálózatainkat fenntartsuk és hosszú távú kapcsolatokat kezdeményezzünk másokkal, szükséges jól emlékezni a többiekre, vagyis jó arcmemória kell hozzá. Ugyanezen okból, diszkriminatívnak is kell lennünk, hiszen fontos, hogy megkülönböztessük házastársunkat egy bolti pénztárostól. Ezek a képességek kölcsönhatásban működnek egymással, például jobb arcmemóriával rendelkezünk azon személyekkel kapcsolatban, akik valamilyen módon fontosak a számunkra, szerepet játszanak életünkben, hatással vannak jólétünkre.  

Több más aspektusból is kiemelt társas inger az arc. Szociális információk kimeríthetetlen vizuális forrása. Jól bizonyítja ezt az a tény, hogy az emberek arcról gyorsan és pontosan tudják azonosítani egy személy identitását, érzelmi állapotát, tekintetének irányát. A felnőttek például kétszer olyan gyorsan észlelik az arcokat, mint a tárgyakat és már az újszülöttek is érzékenyek a humán arcra illetve az arc sematikus mintázataira. 

Mi a közös ebben a három dologban? És mi köze van ezeknek az előzőekben vázolt témához? Nos, természetesen, egy evolúciós elmélet adja a közös keresztmetszetet, és egyben annak alapvető magyarázatát, ki, mikor és miért adakozik ismeretlen/hajléktalan személyeknek!

Ez az elképzelés pedig nem más, mint az úgynevezett költséges jelzés elmélet, vagy kérkedés modell:

Az elmélet hátterében a hátrányelv érvényesülése áll: Például, a páva faroktolla esetén: Megfigyelésekkel igazolták, hogy a nőstények, a minél hosszabb faroktollú pávákat részesítik előnyben, vagyis a hímek faroktollának mérete növeli szaporodási sikerüket (több utódjuk lesz)! ...Még hogy nem a méret a lényeg...!! Ugyanakkor, a nagyobb faroktoll több energiát von el a szervezettől, így ezek a hímek jobban ki lehetnek téve a fertőző betegségeknek, de a hosszú toll a ragadozóktól való menekülést is megnehezítheti, így könnyebben lehet belőlük vacsora....Nos, akkor miért szeretik őket a nők?

Egyszerű: azon hímek, akik ezen hátrányok ellenére "megengedhetik" maguknak, hogy ilyen faroktollat fenntartsanak, azoknak nagyon jó génkészletük lehet, mivel kompenzálni tudják a negatívumokat! Tehát, érdemes őket választani, hiszen ügyesek, mert képesek meglógni a ragadozók elől, és jó az immunrendszerük, mert ellenállnak a fertőzéseknek!

Ugyanígy, a segítségnyújtás, önzetlenség szintén egy hátrány, hiszen másoknak segítünk így mi hátrányba kerülhetünk. Ugyanakkor, ez a segítségnyújtás hosszú-távú befektetésnek is minősül, aminek eredményeképpen az altruista hírneve, befolyása és tekintélye emelkedik a csoporton belül. Habár nem vár viszonzást cselekedetével azt demonstrálja, hogy vannak dolgok, melyeket csak ő képes megtenni, és ezt a többiek hálával és megbecsüléssel „jutalmazzák”. Emiatt kérkedés-modellnek (showing off) is nevezik ezt az elképzelést.

Számos vadászó-gyűjtögető társadalomban a nagyobb zsákmányállatokat egyenlően szétosztják a családok között, függetlenül a rokonság és a barátság fokától. Például, a paraguayi Ache törzs vadászai például a hús mindössze kis részét tartják csak meg saját családjuk számára, míg körülbelül ¾ részét másoknak adják át egy ünnepi szertartás keretében. A megfigyelések során az is kiderült, hogy a kiváló vadászok – akik testi ügyességük, találékonyságuk, vagy jobb fegyvereik miatt másoknál több zsákmányt szereznek – hosszabb időt töltenek vadászattal mint a kevésbé jó vadászok. A férfiak vadászteljesítményében mutatkozó különbségek azonban nem tükröződnek a javak szétosztásában: a törzs legjobb vadászai nem kapnak többet a vadászat során szerzett zsákmányából mint bárki más. Ez azt jelenti, hogy a törzsön belüli csereakciók egyértelmű vesztesei az ügyes vadászok, hiszen nagyobb ráfordítás mellett relatíve kisebb haszonra tesznek szert. További vizsgálatok során azonban kiderült, hogy ezeket a veszteségeket hosszú távú nyereségek ellensúlyozhatják. A jó vadászok ugyanis igényt tarthatnak a csoportban élő nők szexuális szolgáltatásaira, és gyerekeik több törődést és gondoskodást kapnak a csoport más tagjaihoz képest. Továbbá, amikor betegség, vagy sérülés miatt időlegesen nem tudnak vadászni, a falu lakói ellátják őket a legszükségesebb javakkal. Részletesebb megfigyelések során bebizonyosodott, hogy a jó vadászok reproduktív sikeressége – vagyis túlélő utódaik száma – nagyobb, mint a többi vadászé.

Nos, ugyanezen logika mentén, modernebb környezetben, az ételosztás, vagy a hajléktalanoknak való adomány ugyanilyen kérkedésnek, hosszú távú befektetésnek minősül, amivel a személy saját kvalitásait, gazdagságát, jó személyiségét, stb. reklámozza. Egy angol vizsgálatban például azt találták, hogy leginkább nővel sétáló férfiak adakoznak hajléktalanoknak, és a legnagyobb összeget akkor adják, amikor a velük lévő nővel még kapcsolatuk elején tartanak...Mintegy reklámozva, hogy annyi pénzük van, hogy még erre is futja, illetve, hogy ők milyen kedves, gondoskodó, másokkal törődő emberek.

Egyszóval, az önzetlenség/mások segítése jó reklám, de ezt Ti is láthatjátok, amikor egy sportszergyártó, vagy más cég azzal "kérkedik", hogy a termék árának hány százalékával valakiket támogat....

Ahogyan láttuk, számos kutatás mutatja, hogy a csoporton belüli, hosszabb távú együttműködés egyik alapelve a "tit for tat", vagyis a kölcsönösség, ám ezen elméletek, illetve a Fogolydilemma egy érdekes jelenséget nem képesek magyarázni: Miért dobunk pénzt egy koldus kalapjába? Feltehetően nem fogja a jövőben viszonozni a segítséget, és kicsi az esélye, hogy valamilyen közelebbi rokonságban állunk vele (akkor általában másként segítenénk neki). Nos, akkor miért?

Várom a tippeket....:-) Egy kis segítség: A megoldásnak köze van például a páva faroktollához, illetve ahhoz, hogy a hírességek sokszor miért jelennek meg ételosztásokon, vagy más karitatív eseményen, ahelyett, hogy bőkezűbben adakoznának...!

Előző posztomban írtam a Fogolydilemma helyzetről, most, a probléma felvetése után, következzen az elmés megoldás!

Robert Axelrod azzal foglalkozott, hogy hogyan jöhet létre kooperáció emberek között olyan körülmények között, amikor mindenki saját érdekeit követi. 1979-ben  egy versenyt hirdetett a tudósok körében, hogy küldjék be neki azt a stratégiát, melyet a legoptimálisabbnak, legjobbnak találnak egy többmenetes Fogolydilemma-helyzet megoldására (tehát, ha a partnerek nem egyszer, hanem többször egymás után játszanak egymással, vagyis egymást követően többször kell dönteniük a Fogolydilemma helyzetben). A kiírás szerint, a győztes az a program, mely a legtöbb pontot szerzi, azonban Axelrod nem jelentette be, hogy pontosan hány menetet fognak játszani.

A beérkezett 14 program közül Anatol Rapoport Tit for Tat  (TFT) nevű pályázata lett a győztes. Ez volt a legegyszerűbb program, csupán két szabályból állt:

1. Az első lépésben együttműködik.

2. Ezután mindig azt lépi, amit a partnere az előző menetben lépett.

   Számos fontos pszichológiai fogalom lemodellezhető a Fogolydilemma-helyzettel, mint például a bizalom, árulás, félelem, bosszú és mohóság. Rengeteg kutatás foglalkozik ezzel a problémakörrel, és azok alapján, levonható néhány általános tanulság. Például, többféle változót lehet variálni a helyzetben, melyek közül az egyik a táblázat értékei. Ennek kapcsán elmondható, hogy ha növelik a csalásra való kísértés értékét, az együttműködés mértéke csökken, akárcsak abban az esetben, ha a balek vesztesége nő. Tehát, azt, hogy az emberek inkább versengőbb stratégiák választanak, egyformán befolyásolja a mohóság és a társuk árulásától való félelem.

Hosszabb szünet után, de legalább újult erővel jelentkezem újra fő csapásvonalunkról, az önzetlenség, együttműködés megbízhatóság témakörben! 

Ahogyan Trivers reciprok (adok-kapok) elméleténél láttunk, idegeneknek (nem genetikai rokon) segíteni leginkább akkor érdemes, ha várhatunk tőlük viszonzást! Nos, ez viszont felveti a csalás problematikáját, hiszen ugyanakkor, a másik oldalról nézve, az a legjobb az egyén számára, ha másoktól segítséget kap, ő ugyanakkor nem fáradozik azon, és nem adja idejét, erejét, pénzét, stb mások megsegítésére! Ilyenkor az ő fitnessze, vagyis rátermettsége növekszik, tehát a csalás lenne a leginkább optimális megoldás...evolúciósan nézve, persze.

Nos, ez a problematika többeknek szemet szúrt, és elkezdtek gondolkodni a problémán. Ez a dilemma aztán egy játékelméleti modellben csúcsosodott ki, ami a  Fogolydilemma, melyet A. W. Tucker nevezett így elsőként, 1951-ben. Röviden, a lényeg:

Két személyt letartóztatnak egy közösen elkövetett bűncselekmény miatt, ők viszont előzetesen megállapodnak, hogy nem tesznek egymásra nézve terhelő vallomást. Mikor a kihallgatásra kerül a sor, külön szobába vezetik őket és a vád képviselője közli mindkettővel, hogy ha egymás ellen vallanak, enyhébb büntetést kapnak. A dilemma tehát abból adódik, hogy mindkét fogolynak kifizetődőbb csalni, amennyiben a másik együttműködik, vagyis tartja a szavát. Ha ugyanis A elfogadja az ajánlatot és vall, akkor kisebb büntetéssel megússza, míg B a maximális büntetést kapja. Ezzel szemben, A nem nyer semmit, ha együttműködik, miközben B beárulja. Ha viszont mindkettő kooperál, akkor kisebb büntetést kapnak. Negyedik lehetőségként, ha mindketten megszegik a szavukat és beárulják egymást, együttesen bűnhődnek. (lásd kép)

Ti hogyan oldanátok meg a dilemmát? Mit tennétek?

Várom a válaszokat, és holnap leírom, milyen tudományos megoldás létezik! :-)