BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Indul 2015, így folytatódik a blog is. Az év végi számadások, értékelések, illetve az újévi fogadalmak jegyében, a posztban a hazugságról, illetve annak észrevételéről írok néhány gondolatot! Íme:

Sok esetben hazudunk, főként azért, hogy mások előtt jobb színben tüntessük fel saját magunkat. A hazugság segítségével pozitív benyomást tehetünk másokra (pl.: potenciális partner, főnök, kollégák, stb.), de akár segíthetünk másokon, elkerülhetjük a büntetést, illetve a kínos helyzeteket. A csalók azonosítása során az arcon megjelenő jelzések meghatározó szerepet játszanak. Az evolúciós folyamatok úgy alakították társas képességeinket, hogy egyedülállóan alkalmassá váljuk csoportunk tagjainak megkülönböztetésére, így számon tarthassuk, kiben bízhatunk, és ki az, akivel nem érdemes kapcsolatot kialakítanunk.

Svédországban és Japánban végzett vizsgálatok során a résztvevők egy szemtől-szemben megrendezett laborhelyzetben két csoportba lettek kijelölve: a „blöffölő”-k, és a „megfigyelő”-k. A feladat egyszerű: a blöffölő felhúz egy kártyát (ami fekete vagy piros színű lehet), majd vele szemben ülő partnerének, a megfigyelőnek elmondja, milyen színű a lap. Természetesen, hazudhat is, így a partnernek egyetlen feladata, hogy kitalálja, igazat mond-e a másik. A blöffölő akkor kap pontot, ha a megfigyelő nem jól tippeli meg, hazudott-e vagy sem, míg a megfigyelő esetén fordított a helyzet, akkor jár neki pont, ha kitalálja, igazat mondott-e a másik, vagy sem. Ebben az elrendezésben azt találták, hogy sokkal többször mondanak igazat a személyek, mint az a játék logikájából, vagy pusztán a saját érdek szem előtt tartásából levezethető lenne. Érdekes eredmény továbbá, hogy a megfigyelők is gyakrabban gyanakodtak hazugságra, mint amilyen gyakran társaik valóban hamisat állítottak. Egy másik meglepő eredmény, hogy a személyek úgy gondolják, jól teljesítenek a hazugság felismerésében, azonban már kevésbé magabiztosak ezen képességükben, ha fizetniük kell hibájukért.

Mindennapi kapcsolataink során elsődleges szempont felmérni, hogy partnerünk milyen valószínűséggel viszonozza segítségünket, illetve, mennyire megbízható. Ezen szándékok felismerése azonban nagyon bonyolult kiértékelési folyamat, hiszen azok, akik csalni akarnak, motiváltak szándékaik elrejtésében (úgy tesznek, mintha nem akarnának csalni). Így egy „fegyverkezési verseny” alakult ki az evolúció során, melynek köszönhetően, a csalók egyre kifinomultabb módokon igyekeznek elrejteni valós szándékaikat (pl. arckifejzések segítségével), míg a partnerek egyre érzékenyebbek az együttműködés, vagy éppen a csalás jeleire. Összefoglalva számos vizsgálati eredményt, úgy tűnik, hogy a csalásra vagyunk a legérzékenyebbek. A legtöbb esetben a csalók arcára nagyobb arányban emlékeznek a személyek, gyorsabban ismerik fel őket és fontosabbnak is tartják az erre vonatkozó ismeretek, tapasztalatok memorizálását. Mindennek feltehetően az a magyarázata, hogy azokban a helyzetekben, amikor energiát, időt, illetve más erőforrásainkat használjuk mások megsegítésére, vagy az együttműködés során, nagy „veszteséget” jelent számunkra, ha a partner nem viszonozza mindezt, és kihasznál minket. Ezt a rizikót próbáljuk csökkenteni azáltal, hogy igyekszünk a potenciális csalókat kiszűrni és érzékenyek vagyunk a nem őszinte, megtévesztő viselkedéses jelzésekre. Érdemes azonban kiemelni, hogy a kísérleti személyek többsége képes volt megkülönböztetni a neutrális arcokat az együttműködő személyek arcképeitől. Ha valaki tehát együttműködő szándékkal keres kapcsolatot velünk, azt is képesek vagyunk felismerni. Tehát elsőként felmérjük, hogy a másik kihasznál-e minket, és ha ez nem valószínű, akkor együttműködési hajlandóságát kezdjük tanulmányozni. 

Végül pedig, néhány egyszerű tipp, az egyszerűbb, "mindennapi hazugságok" kiszűréséhez: