Kéz kezet mos

Szeretünk segíteni a rokonaiknak, vagy, ha nem is, de mégis megtesszük a legtöbb esetben, hiszen az genetikailag előnyös nekünk. 

Persze, számtalan, a múltban (értsd: amikor még őseink barlangban laktak, vagy a szavannán és még nem volt kerék, állattartás, stb.) evolúciósan hasznos viselkedésünk, a jelen korban már nem annyira hasznos. Ilyen lenne az önzetlenség is? Hiszen mondhatnánk: Oké, rendben, rokonaikkal szemben önzetlenek vagyunk, ez érthető, de miért vagyunk másokkal is, akik nem rokonaik önzetlenek? Ez már nem hasznos nekünk, csak egy fennmaradt "evolúciós csökevény". Nos, ez nem így van!

Barátainkkal, sőt, sokszor munkatársainkkal szemben is nagyobb segítőkészséget mutatunk, mint családtagjainkkal szemben, ám ez nem "csökevény", sokkal inkább egy másik logika mentén haszonnal járó viselkedés! Mindenki ismeri a "Kéz kezet mos" és hasonló szólás-mondásokat.  Nos, egy bizonyos Robert Trivers is hallotta őket, és valami nagyon hasonló logikán alapuló elméletet alkotott meg:

A reciprok altruizmus elmélete szerint, azért és akkor érdemes másokkal önzetlennek lenni, ha és amikor ez a "befektetés" megtérül. Tehát, ha olyan embereknek segítünk, akikkel szorosabb, vagy mindennapi kapcsolatban vagyunk, és így sok esély van a viszonzásra, akkor az megéri, hiszen ha mi szorulunk segítségre, akkor joggal várhatjuk el a másiktól, hogy "törlesszen". 

Például, Kim Hill és Magdalena Hrtado (férj és feleség) munkája során kiderült, hogy az ache indiánok között mindennapos jelenség a táplálékelosztás, a rokon és nem rokon csoporttagok között egyaránt. Elsősorban a vadászott zsákmány (majomfélék, vaddisznó, aguti, stb.) húsának elosztására kerül sor, a gyűjtögetéssel, gazdálkodással szerzett gyümölcsöt, növényeket és mézet inkább csak a szűkebb családon belül osztják fel. Ennek fő oka, hogy az achék kalóriaszükségletének 70-80%-a a hústáplálékból származik, amely viszont nehezen bejósolható, és így értékes erőforrást képez. Megszerzése nagy kockázattal jár, és nagyrészt szerencse is szükséges hozzá, így szétosztása központi jelentőségű a csoport számára. Megfigyelések szerint ugyanis, a vadászok az esetek közel felében zsákmány nélkül térnek haza. Tehát, ha hiányoznak a hús hosszabb ideig tartó tartósításának megfelelő körülményei, a csoport akár éhezhet is. Természetesen, a vadászzsákmány mérete is igen nagy változatosságot mutat, hiszen a kis testű rágcsálóktól a nagyobb méretű emlősökig bármi képezheti a hús forrását. Mindezek következtében, nagymértékű egyenlőtlenség van jelen a fehérje-ellátásban és ezt még a növényi táplálék sem képes pótolni. A zsákmány szétosztása ennek a problémának a kiküszöbölését célozza. 

Tehát, megéri önzetlennek lenni a másikkal, ha később viszonzást várhatunk tőle. Barátaink, kollégáink esetében, nagyon sokszor pontosan ez is történik, tehát a trivers-i elképzelés, a reciprocitás, valóban alkalmas módja az önzetlenség további magyarázatának. Sőt, Trivers egyenesen odáig merészkedett, hogy azt mondja, ez a reciprocitás adja meg a baráti ismerősi kapcsolataink stabilitását: ha ez sérül, akkor a kapcsolatot is megbonthatjuk, lásd, ha egyik barátunk pl. hazudik nekünk, vagy átver minket....

Mindez pedig elvezet minket a következő témához, a csalódetekcióhoz, vagyis: Hogyan szűrjük meg, kivel érdemes közösködni? 

A folytatásban erről is lesz szó...!